Leporello

Rosina – László Margit (szoprán)

Berta – Divéky Zsuzsanna (mezzoszoprán)

Almaviva – Réti József (tenor)

Fiorello – Bende Zsolt (bariton)

Bartolo – Katona Lajos (bariton)

Figaro – Melis György (bariton)

Tiszt – Nádas Tibor (basszus)

Don Basilio – Székely Mihály (basszus)



Földényi Chorus (vegyeskórus)

Budapest Symphony Orchestra (zenekar)

Lamberto Gardelli (karmester)

A sevillai borbély az első Rossini opera volt, amit megismertem. Ebből is van egy-két Siepi felvételem, azokból is legjobban azt szeretem, amelyiken Giuseppe Di Stefano énekli Almavivát. Van olyan ismerősöm,aki idegenkedik az olasz közönség heves tetszés nyilvánításától, és ripacsnak nevezte az említett felvételt, én viszont azt mondom, hogy egy ilyen felvétel a közönség és az énekesek koprodukciója. A publikum nem olyan kimérten tapsol, mint az itteni operaház közönsége, hanem belevonódnak az előadásba, ennek eredményeképpen pedig felvételről is azt érzem, mintha megbeszélném a közönséggel, miképp hatott rájuk. Ez az egész tapsolás tulajdonképpen az énekesek borravalója. 

Azonban mégsem ezt emelném ki a felvételeim közül, hanem amelyiket először hallottam. Ez egy magyar felvétel, és magyarul is énekelnek, úgyhogy a szövegen is rendkívül jól szórakoztam, és még én is tudtam rendesen szöveggel énekelni. Sokan azt mondják, hogy őket zavarja, hogy magyarul énekelnek, engem mégis lenyűgöz, még valami otthonosságot is érzek, ha egy ilyen nagy felvételt hallgatok, pláne ha az vígopera, és értem a vicceket. Sajnos azóta már korántsem ez a nívó a magyar énekesek között, sőt külföldön sem nagyon találni olyan nagyságú hangokat, mint Melis, Székely vagy Réti. Ezen a lemezen mindhármuk szerepel. Milyen szerencse, hogy egy operában ez nem úgy sül el, mint az olyan filmekben, amiket csak "sztárkavalkádnak" szoktak nevezni, és általában elég gyenge színvonalúak, de ettől az opera előadásokban nem kell félnünk, sőt, minél több nagy énekes nevét olvassuk a szereposztásban, annál inkább felkelti érdeklődésünket az előadás.

Ennek az operának a szövege is tele van viccekkel, és ezeket nagyon jól esik hallani például Melistől, akinek már a hangja és  kiejtése is tele van humorral. A felvételen Lamberto Gardelli vezényel, akiről Fodor Géza a következőket írta: „Gardelli nem a darab ellenállhatatlan vidámságát, bámulatos szellemességét hangsúlyozta, hanem drámaiságát, konfliktusosságát”. Azt gondolom, hogy az ellenállhatatlan vidámság, bámulatos szellemesség, drámaiság, konfliktusosság mind egyformán benne van az operában. A nyitányt nekem egy kicsit unalmasan is vezényli, de amikor jönnek az énekesek, természetesen rögtön ellehetetlenítik az unatkozást, és már nem lesz teljesen igaz, amit Gardelli felfogásáról írtak. Székely Mihály kétségtelenül támadhatatlan, Don Basiliónak én mégis jobban szeretem hallgatni Siepit, aki több tréfát visz a szerepbe. A Di Stefano-s felvételen olyan sikere is van Siepinek a Rágalom ária után, hogy megismétli. Réti Józsefért viszont minden tekintetben rajongok. A gyönyörű lírai hangjáért, vicces előadásáért, különösen rajongtam Almavivának azokért a jeleneteiért, amikor Bartolót akarja a sírba kergetni. Itt is nagyon szeretem, hogy Figaro és  Almaviva közös élvezettel fundálják ki fondorlatos cseleiket, és amikor ezeket végrehajtják, a legkomikusabb helyzetek állnak elő. Mint minden Rossini opera, ez is meseszerű. Ott van a gonosz mostoha, a Rosinába szerelmes Almaviva, aki csak álruhában udvarol a leányzónak, mert arra kíváncsi, hogy Rosina önmagáért is beleszeret-e, és Figaro, aki úgy ahogy van, meseszerű jelenség. Azt hiszem, mindannyian örülnénk egy saját Figarónak, aki persze nagy svihák, mégis mindig számíthat rá az ember, minden galibát megold, és mindenről tud. Mondjuk, meg akar buktatni valamelyik tanár, én felhívom Figarót, aki némi pénz fejében mindjárt orvosolja a problémát. 

És hát meg kell említenem a fordítókat, akik nélkül nem lenne ennyire élvezetes magyarul hallgatni ezt az operát: Blum Tamás és Harsányi Zsolt. 

Jussi Björling (Don Carlo)
Robert Merrill (Rodrigo)
Fedora Barbieri (Eboli)
Cesare Siepi (Filippo II)
Jerome Hines (Il Grande Inquisitore)
Delia Rigal (Elisabetta di Valois)
Lucine Amara (Voce dal cielo)
Lubomir Vichegonov (Un frate)

Chorus and Orchestra of the Metropolitan Opera House 
Fritz Stiedry 

Másodjára az általam elsőként megismert romantikus operáról ejtenék szót, ez a          Don Carlos. Ebből egy filmfelvételt láttam először (Thomas Hampson és Roberto Alagna főszereplésével) azt hiszem, nyolc évesen. Ez természetesen egész más hatást váltott ki belőlem mint a Don Giovanni. Rajongtam a zenéért és a történetért, viszont sok álmatlan éjszakát okoztak nekem egyes jelenetek, általában azok, amelyekben megjelenik a főinkvizítor. Ezektől nagyon féltem és nyomasztott is. Volt egy-két olyan jelenet is, amelyektől nem féltem, viszont annál inkább nyomasztottak. Ilyen volt például az auto da fe. Akármennyire is imádom ezt az operát, be kell látnom, hogy korai megismerése rossz lelkiállapotba hozott, sőt még ma is nagyon nyomasztanak azok a bizonyos jelenetek. Elképzelhetőnek találom viszont, hogy ezek a negatív érzések vontak maguk után pozitív dolgokat is. Ugyanis ilyen állapotban sokkal mélyebben gondolkodik az ember. Személy szerint például itt jöttem rá, hogy mennyire ellenzem a kivégzés minden formáját, nem csak az olyan kegyetlent mint a máglyahalál. Rengeteget gondolkodtam az erőszakról, hogy van-e haszna, és ha van, akkor milyen helyzetekben, és megdöbbenek, amikor látom, hogy az interneten a legdurvább képek, videók alá milyen kegyetlenségeket tudnak kommentelgetni, például az alapján, hogy az áldozatnak milyen a bőrszíne. 

Viszont ezekben a romantikus operákban mindig van valami felemelő, például a pozitív szereplők erkölcsi értékei, amelyek az elkerülhetetlen végzetben is erőt adnak nekik, és az élet válságos helyzeteiben nekem is. 

Ebben a történetben a szeretetnek megannyi formája van jelen.
Ott van Posa és Carlos mély barátsága, Erzsébet és Carlos reménytelen szerelme, és Fülöp, a rideg és kegyetlen király, aki titkon vágyódik szeretetre és egy igaz barátra. Engem a baráti szálak mindig  jobban megfogtak, mint a szerelem romantikája, talán azért is, mert mostanság mindenki sokkal többet foglalkozik a szerelemmel mint a barátsággal, de azzal is rendkívül felületesen, és hát Posa személyéért mindig is odavoltam. Csak Schiller tudott másik drámát írni, amelyben hasonlóan lenyűgöző figurát ismertem meg, és ez a Tell Vilmos. Nehéz elmondanom, hogy miért érzem  hasonlónak Posát és Tell Vilmost, azt hiszem, a fő ok a komolyság, elszántság, megfontoltság, és hogy az emberek számíthatnak rájuk. Megfigyelésem szerint általában nem Posa a kedvenc figurája az embereknek, hanem Fülöp, mert szerintük az a legérdekesebb. Ez valamiféle divat lehet a Don Carlost ismerők között. Nem mintha ezt nem tudnám megérteni, ráadásul Siepi is Fülöp királyt énekelte, és mégis Posa márki a kedvenc szereplőm. 

Attól függetlenül hogy nem mindet írtam le, ezen kívül még sok más felemelő motívum is van az operában, és lehet, hogy reménytelen körülmények között még felemelőbbnek érezzük azt, ami felemelő. Én például azt tapasztaltam, hogy amikor az iskolában a tanárok rendkívül lehangoló előadást tartanak hibáimról, és én közben elkezdek gondolkozni mondjuk a szabadság kettősről, ilynkor talán még felemelőbbnek érzem mint egyébként. Most számos nagy Don Carlos felvétel közül kiemelnék egyet. Ezzel természetesen Siepi révén találkoztam. Ez egy 1950-es lemez, Fritz Stiedry vezényletével.

Viszont számos más nagy énekessel is megismerkedtem e felvétel révén, például Jussi Bjoerlinggel. Én azóta is az ő lírai hangjának megfelelően képzelem el Don Carlost. Egy problémákkal teli romantikus lelkű kamasznak, akibe legjobb barátja folyamatosan önti a lelket. Bjoerling éppen ennek az elképzelésemnek megfelelően énekel. Számos más Don Carlos felvételem van Siepivel, de akár Franco Corelli, akár Domingo hangja számomra sokkal magabiztosabb, hősiesebb, mint Bjoerlingé. Ettől még teljesen más jellegű szerepekben is imádom Bjoerling hangját, csak Don Carlos szerepéhez egy az egyben olyan hangja van, amilyet én elképzelnék, ha csak a történetet ismerném. Ja és ezzel korántsem lebecsülni szándékozom Corellit vagy Domingót. 

És ezen a felvételen mindenki más, Robert Meril Posa márki szerepében, Cesare Siepi Fülöp király szerepében, Delia Rigal Erzsébet királynő szerepében, Fedora Barbieri Eboli hercegnő szerepében, és Jerome Hines a főinkvizitor szerepében, mind pont úgy formálják meg szerepüket, ahogy én elképzelem. Siepiről itt még annyit: szinte minden karaktert zseniálisan énekel, Mefisztót, Don Giovannit, Sarastrót vagy éppenséggel Fülöpöt. A főinkvizítor karaktere, köszönhetően Jerome Hinesnak, hátborzongató. Hines  előadásában azt érzem, hogy a főinkvizítor nem is evilági lény, hatalma és gonoszsága inkább démoni, és ezért szeretem általában, ha ezt a szerepet egy fakó hang énekli, és itt korántsem egy kiöregedett fakó hangra gondolok, hanem olyanra mint ugyebár Hinesé, vagy aki még szintén zseniálisan énekelte: Giulio Neri. 

Sajnos Siepit nem láthattam teljes Don Carlosban, Fülöp szerepében mozgóképen, viszont Hines-szal mint főinkvizitorral vannak fenn részletek a youtube-on, például a híres kettős, ami Székely Mihály és Fodor János előadásában is megtekinthető. Idősebb ismerőseim sokat meséltek olyan Don Carlos előadásról, melyben Simándy József volt Don Carlos és Melis György Posa márki szerepében, és mindig külön kiemelték azt a jelenetet, amikor azt mondja Carlosnak Posa, hogy "ide a kardot!" Azt mondják, akkor az egész operaházban megállt a levegő. Én meg persze irigykedve hallgatom gyönyörű emlékeiket, és bosszankodom, hogy ebben nekem már nem lehet részem. Nem mindent osztottam meg, amit említettem, de ha beírjuk az említett énekeseket a youtube-ra, és melléírjuk, hogy Don Carlos, könnyen megtalálhatjuk mindet.

Otto Edelmann - Leporello (Bass)
Elisabeth Grümmer - Donna Anna (Soprano)
Cesare Siepi - Don Giovanni (Baritone)
Dezsõ Ernster - The Commendatore (Bass)
Anton Dermota - Don Ottavio (Tenor)
Lisa della Casa - Donna Elvira (Soprano)
Erna Berger - Zerlina (Soprano)
Walter Berry - Masetto (Bass)

Wilhelm Furtwängler - Conductor
Wiener Philharmoniker - Orchestra
Chor der Wiener Staatsoper - Chorus

Elsőként arról a Don Giovanni felvételről ejtenék szót, ami számomra az egyik legfontosabb. Ugyanis itt ismertem meg Cesare Siepit, akinek onnantól kezdve rajongója vagyok. Körülbelül hét éves lehettem, amikor megkaptam ezt a kincset. Utána rengeteg felvételt kaptam még vele, s ezek mind elmondhatatlanul fontosak nekem, azonban ez az egyetlen tulajdonomban lévő teljes opera előadás, ahol rendkívül jó minőségű mind a hang mind kép, ráadásul Siepi van a címszerepben. Ettől is egyedi, ugyanis csekély két teljes opera filmfelvételem van vele, és abból az egyiken rendkívül rossz a képminőség, és Siepinek korántsincs annyi szerepe benne mint a Don Giovanniban.  (Ez a másik felvétel egy Verdi: Jerusalem.) Tehát ez a Don Giovanni volt az első Siepis felvételem, ezt úgy tudom, hogy sok komoly zenei boltban kapni, de a szereplőgárda összeállítása és a jó minőség miatt mégis kuriózum.

Ez a felvétel úgy ahogy volt, lenyűgözött, olyannyira, hogy 7-évesen az iskolában nem is nagyon tudtam másokkal kommunikálni, mivel csak ez ment a fejemben. Egyrészt odavoltam a zenei előadásért, másrészt az énekesek lelkes színészi játékáért. 

Én mindig úgy látom, hogy  Don Giovanni és Leporelló egyaránt megszállott bajkeverők, és még ha Don Giovanni igazán gonosz is tud lenni Leporellóval, mégis szeretik egymás társaságát, talán a bajkeverés közös szenvedélye miatt. Nagy hatással volt rám az a rész, amikor a bálban leleplezik Don Giovannit, akinek egy idő után menekülnie kell, Don Ottavio egy pillanatra megpróbál kardot rántani rá, de Don Giovanni egy-két      kardcsapással elintézi, fölrohan az erkélyre, és onnan kacag mindenkin. Azt hiszem, az operában Don Giovanninak két fő gaztette van. Az egyik, mikor megöli szegény öreg kormányzót. Igaz, hogy a kormányzó ragaszkodott a párbajhoz, de ha Don Giovanniban egy csöpp emberi érzés volna, legalább nehezebben tenné magát túl az eseten.          Don Giovanni minden lelkiismeret furdalás nélkül, Leporelló pedig (ebben az előadásban) csak azután, miután vetett egy keresztet. A másik gaztett pedig, mikor meg akarja gyaláztatni Leporellóval a halott emlékét, majd miután úgy látja, Leporelló ehhez már túl gyáva, maga teszi ezt meg. Leporello a legtöbb evilági gazságban benne van, azonban ha halottakról vagy egyéb túlvilági dolgokról van szó, abból már nem mer viccet csinálni. Bennem mindig is jókora ingerencia volt a bajkeverésre, provokálásra, irigyeltem is Don Giovannit, hogy ennyi lehetősége van erre, sőt még társa is van hozzá. Én többnyire egyedül kevertem a bajt, általában Don Giovanni hatására. Ez a mai napig szinte így van, csak most már kevésbé teátrálisan igyekszem csinálni, ugyanis úgy 8-éve még pontosan jeleneteket idéztem az életben. Például, amikor magamra haragítottam iskolatársaim, azok megpróbáltak elkapni, de én ügyesen kislisszoltam, felfutottam a lépcsőn, és ugyanúgy kacagtam le rájuk, mint Don Giovanni az erkélyről.

Annak ellenére, hogy sok ismerősöm úgy gondolja, sőt egy-két felvétel is úgy ábrázolja, hogy Leporello egy mártír, aki elszenvedi Don Giovanni gaztetteit, nem hinném, hogy félteni kéne őt, ahogy kedvenc felvételem sem így ábrázolja. Egy-két félresikerült esetet kivéve, amikor ő lesz az áldozat, nagyon szívesen tetszeleg az elkövető szerepében Don Giovannival. Mind a díszlet, mind a jelmezek rendkívül látványosak. Talán amiatt is találom többnyire erőltetettnek, szájbarágósnak a legtöbb modern rendezést, mert ezt láttam először, és ebben mindent annyira természetesnek érzek a mai napig, hogy azóta is azt kérdezem: kell ennél több?

A teljes előadás: 

Ebben a blogban főként régi opera felvételekről lesz szó. Mivel teljes felvételeket nem tehetek fel, ezért csak részleteket fogok megosztani, azonban ha valakinek valamely felvétel felkeltené érdeklődését, jelezze, és én megpróbálom átirányítani egy másik honlapra, ahol megtalálható az áhított felvétel. A feltöltésekhez semmi közöm, de mint tudjuk, aki keres, talál.