Ezt a blogot azért hoztam létre, hogy a számomra legkedvesebb, illetve legfontosabb felvételeket megosszam hozzám hasonló zenerajongókkal. SZSK – – – És minden napra egy opera. PJ
Következzen egy Szentpétervári előadás, Violetta szerepében Anna Netrebko:
Anna Netrebko (Violetta) Evgeny Akimov (Alfredo) Victor Chernomortsev (Germont) Lyubov Sokolova (Flora) Alla Perchikova (Annina) Roman Zavatsky (Gastone) Yuri Laptev (Douphol) Vladimir Tyulpanov (d'Obigny) Alexandr Morozov (Grenvil) Andrei Kharabanov Andrei Belichkov Vladislav Uspensky
Vezényel: Valery Gergiev Mariinsky Theatre Chorus and Orchestra
Itt a teljes előadás (nem ennyire hosszú, csak az utolsó félóra állókép, bent maradhatott véletlenül):
Traviata hetek kezdődnek, elsőként egy 2005-ös Salzburgi előadás - Fodor Géza kritkiájával.
Violeta Valery: Anna Netrebko Alfredo Germont: Rolando Villazón Flora Berboix: Helene Schneiderman Annina: Diane Pilcher Giorgio Germont: Thomas Hampson Gastone: Salvatore Cordella Baron Douphol: Paul Gay Marchese d'Obigny: Herman Wallen Dottore Grenvil: Luigi Roni Giuseppe: Dritan Luca
Wiener Philharmoniker Conducted by Carlo Rizzi
Fodor Géza:
A NAGY SALZBURGI NEOGICCS
ÉS, L. évfolyam 21. szám, 2006. május 26.
Hát itt van. A CD után DVD-n is megjelent a tavalyi Salzburgi Ünnepi Játékok szenzációja, a Traviata. Mesteri giccs. Nem a nyílt, Zeffirelli-féle manierista giccs – ravasz, puritán neogiccs. Receptje: végy egy üres teret; a padlót és a falat dizájnosítsd áramvonalasra; csak két kontrasztáló színt használj, legjobb a fehér és a fekete; fűszerezd meg egyetlenegy élénk színű folttal, legjobb a vörös; csak minimális tárgyat alkalmazz, de az legyen szimbolikus (pl. egy nagy óra, mely nem a tartamot, hanem az élettartalmat mutatja), továbbá több funkciós (pl. kártyaasztal, pellengér stb., mutatói matadortőrök), így egyre szimbolikusabb lesz; a címszereplő jelmeze is legyen szimbolikus, a kurtizánszerepben vörös, kilépve belőle vetkezzen fehér kombinére – mindkettő legyen elég rövid, a férfiközönség kedvéért láttatandó az énekesnő jó lábát; ja, és a kurtizánszerephez a vörös ruhán és az életóra végzetes felgyorsulásán túl járuljon még egy szintén végzetes aurájú ősz öregúr, kvázi a Halál.
A zenekari előjáték alatt Violetta elgyötörten vánszorog keresztül a színen; látjuk: áldozat. A vendégsereg fekete falkaként rohan be és kényszeríti a kurtizánszerepbe; látjuk: a polgári társadalom áldozata. Jön Alfréd, meglátni és megszeretni stb. Értjük (Karinthy Somlyó Zoltán-paródiája után): „Erkölcsöm rongyos... De nemes szívet takar.” A II. felvonás 1. jelenetében Violetta eredetileg nincs a színen. A rendezés behozza, s Alfréd áriájának első része alatt a bűnös várost otthagyott, a szerelem által gyermekké tett pár boldog hancúrozása kedves színfolt, csak éppen Annina és Alfréd rövid párbeszéde, majd Alfréd áriájának cabalettája alatt Violetta nem lehet a színen, de nincs mód kivinni; valamit valamiért. Germont merev, korlátolt, önző, rideg kispolgár. De miért kellene egy kétgyerekes, lánya jövőjét féltő, tisztes polgárnak elfogadni, hogy fia egy kurtizánt tart ki? Mert nem ismeri Dumas regényét és darabját, meg az operát, hogy okulhatott volna belőlük? Bár ezek a kettős erkölccsel mérő polgárok javíthatatlanok, mert ugyebár más a művészet és más az élet. Germont Violettával, majd fiával való jelenetében a rendezés Verdi drámáját végképp lefokozza arra „a hamis és alacsonyrendű érzelemhullámra”, melyről Szerb Antal beszél Dumas A kaméliás hölgye és a nyomán meginduló demimonde-regények áradatával kapcsolatban. Willy Decker nagyon profi rendező, s még arra a bravúrra is képes, hogy egy erős drámai összecsapáson belül felszámolja minden nagy dráma lényegét: a különböző, sőt ellentétes jogosultságok és igazságok konfrontációját, a folytonos perspektívaváltást, mely a közönséget egyik nézőpontból a másikba dobálja. A formailag nagyon modern és hatásos produkció valójában a legavíttabb perdita-szentimentalizmust melegíti fel. Egy motívuma még a modernség látszatát is feladja: a fehér kamélia szimbolikájának végig vitele virtigli giccs, méltó utóda a Zemlinsky-operában, A törpében szereplő fehér rózsa szecessziós rémségének.
Giccs, de annak mesteri. Elemi jelekkel dolgozik, végiggondoltan és ökonomikusan, minden funkcionális és frappánsan klappol, nem lehet nem érteni – didaktikus, plakatív. Hálás tárgy egy színház-szemiotikai dolgozat számára. De van három pont, ahol a rendezés érvényes többlettel szolgál. Germont haza hívó áriája nem hat Alfrédra, s a felbőszült apa lekever neki egy pofont. Maga is megrémül, mit tett, és szeretné kiengesztelni. Cabalettája hegedű-bevezetésének, majd strófájának gyengédsége egyszer csak értelmet kap. Minthogy Alfrédra ez sem hat, az ismétlés megint dühödt. A rendezés szembe megy a zenével, de emberileg, pszichológiailag tartalmas, s ezért a konvencionális cabalettáért nem kár. A II. felvonás fináléja a cigánylány- és matadorkórussal bezárólag kiszakad a lineáris cselekményből, mintegy közjátékká válik, a kétségbeesett Alfréd szörnyű víziójává: a társaság szerelmük brutális, megalázó paródiáját játssza el. Az előadás itt szürreálissá emelkedik, igazolva a darabnak két olyan betétszámát, mely ma már nem érződik helyénvalónak. (De hogyhogy a mindeddig negatívan beállított társaság a felvonás végén részvevővé válik Violetta iránt? Valamit valamiért.) Végül a III. felvonásban a Violetta otthonába betörő karneválzene ugyanennek a víziónak egy röpke változatával alázza meg a haldoklót. E részletek arra vallanak, hogy a vállalkozásban egy nem reduktív dráma lehetősége is benne rejlett.
A produkció legnagyobb értéke Anna Netrebko Violettája. Hibátlan hang és vokalitás, mely valamivel inkább elmegy ugyan a verismo irányába, mint Verdinél ideális, de az ábrázolás érzékenysége, pontossága és intenzitása megvesztegető. Netrebko a legtöbbre képes, amire ebben az előadásban Violetta alakítója képes lehet: távol tartja a figurát az áldozat-szerep szentimentalizmusától és önsajnálatától, a nagy orosz színészet magaslatán igazi tragédiát ábrázol. Rolando Villazón az első pillanattól az utolsóig az izgalom csúcsán mozog, permanensen zokogó-nyögdelő „stile concitatója”, izgatott stílusa, ál-”italianitàja” számomra a hang szépsége ellenére ugyanolyan ordenáré, mint a CD-n. (Ha valaki azt hinné, hogy az expresszivitás és a tiszta zenei formálás ellentétes, hallgassa meg a Scala Visconti rendezte produkciójának 1955. május 28-ai előadásáról fennmaradt híres felvételt Giulinival, Callas-szal, di Stefanóval, Bastianinivel!) Thomas Hampson intelligensen vitelez ki egy korlátoltan agyaskodó rendezői koncepciót. A Traviata ötször ment az Ünnepi Játékokon, a DVD-t alighanem több előadás felvételéből vágták össze, miként a CD-t is, s a két változat nem azonos; a DVD-n több a spontaneitás, nagyobb az előadás intenzitása.
Bármilyen ellenszenves is nekem ez az előadás, természetesen tudom, hogy milyen erős, szuggesztív és hatásos; tudom, hogy a mi két évtizedes, eredetileg szükségmegoldásként létrejött és régen lepusztult Traviatánk felől nézve operaszínházi Himalája; tudom, hogy Operánk felől nézve maga a tökéletes működés – és azt is tudom, hogy sokáig kultuszelőadás lesz.
Két idei Boleyn Anna bemutató, midkettőben Anna Netrebko énekli a címszerepet, az egyik, a New York-i előadás, szereposztása:
Anna Bolena : Anna Netrebko Giovanna Seymour : Ekaterina Gubanova Enrico VIII : Ildar Abdrazakov Lord Riccardo Percy : Stephen Costello Smeton : Tamara Mumford Hervey : Eduardo Valdes Lord Rochefort ( Anna's brother ) : Keith Miller
Karmester: Marco Armiliato
A teljes előadás (kivételesen nézhető HD minőségben is):
Egyik előadás sem aratott osztatlan sikert, nagyon megosztotta a kritikusokat, ezért még erre a Donizetti operára visszatérünk karácsony után.
