Rosina – László Margit (szoprán)
Berta – Divéky Zsuzsanna (mezzoszoprán)
Almaviva – Réti József (tenor)
Fiorello – Bende Zsolt (bariton)
Bartolo – Katona Lajos (bariton)
Figaro – Melis György (bariton)
Tiszt – Nádas Tibor (basszus)
Don Basilio – Székely Mihály (basszus)
Földényi Chorus (vegyeskórus)
Budapest Symphony Orchestra (zenekar)
Lamberto Gardelli (karmester)
A sevillai borbély az első Rossini opera volt, amit megismertem. Ebből is van egy-két Siepi felvételem, azokból is legjobban azt szeretem, amelyiken Giuseppe Di Stefano énekli Almavivát. Van olyan ismerősöm,aki idegenkedik az olasz közönség heves tetszés nyilvánításától, és ripacsnak nevezte az említett felvételt, én viszont azt mondom, hogy egy ilyen felvétel a közönség és az énekesek koprodukciója. A publikum nem olyan kimérten tapsol, mint az itteni operaház közönsége, hanem belevonódnak az előadásba, ennek eredményeképpen pedig felvételről is azt érzem, mintha megbeszélném a közönséggel, miképp hatott rájuk. Ez az egész tapsolás tulajdonképpen az énekesek borravalója.
Azonban mégsem ezt emelném ki a felvételeim közül, hanem amelyiket először hallottam. Ez egy magyar felvétel, és magyarul is énekelnek, úgyhogy a szövegen is rendkívül jól szórakoztam, és még én is tudtam rendesen szöveggel énekelni. Sokan azt mondják, hogy őket zavarja, hogy magyarul énekelnek, engem mégis lenyűgöz, még valami otthonosságot is érzek, ha egy ilyen nagy felvételt hallgatok, pláne ha az vígopera, és értem a vicceket. Sajnos azóta már korántsem ez a nívó a magyar énekesek között, sőt külföldön sem nagyon találni olyan nagyságú hangokat, mint Melis, Székely vagy Réti. Ezen a lemezen mindhármuk szerepel. Milyen szerencse, hogy egy operában ez nem úgy sül el, mint az olyan filmekben, amiket csak "sztárkavalkádnak" szoktak nevezni, és általában elég gyenge színvonalúak, de ettől az opera előadásokban nem kell félnünk, sőt, minél több nagy énekes nevét olvassuk a szereposztásban, annál inkább felkelti érdeklődésünket az előadás.
Ennek az operának a szövege is tele van viccekkel, és ezeket nagyon jól esik hallani például Melistől, akinek már a hangja és kiejtése is tele van humorral. A felvételen Lamberto Gardelli vezényel, akiről Fodor Géza a következőket írta: „Gardelli nem a darab ellenállhatatlan vidámságát, bámulatos szellemességét hangsúlyozta, hanem drámaiságát, konfliktusosságát”. Azt gondolom, hogy az ellenállhatatlan vidámság, bámulatos szellemesség, drámaiság, konfliktusosság mind egyformán benne van az operában. A nyitányt nekem egy kicsit unalmasan is vezényli, de amikor jönnek az énekesek, természetesen rögtön ellehetetlenítik az unatkozást, és már nem lesz teljesen igaz, amit Gardelli felfogásáról írtak. Székely Mihály kétségtelenül támadhatatlan, Don Basiliónak én mégis jobban szeretem hallgatni Siepit, aki több tréfát visz a szerepbe. A Di Stefano-s felvételen olyan sikere is van Siepinek a Rágalom ária után, hogy megismétli. Réti Józsefért viszont minden tekintetben rajongok. A gyönyörű lírai hangjáért, vicces előadásáért, különösen rajongtam Almavivának azokért a jeleneteiért, amikor Bartolót akarja a sírba kergetni. Itt is nagyon szeretem, hogy Figaro és Almaviva közös élvezettel fundálják ki fondorlatos cseleiket, és amikor ezeket végrehajtják, a legkomikusabb helyzetek állnak elő. Mint minden Rossini opera, ez is meseszerű. Ott van a gonosz mostoha, a Rosinába szerelmes Almaviva, aki csak álruhában udvarol a leányzónak, mert arra kíváncsi, hogy Rosina önmagáért is beleszeret-e, és Figaro, aki úgy ahogy van, meseszerű jelenség. Azt hiszem, mindannyian örülnénk egy saját Figarónak, aki persze nagy svihák, mégis mindig számíthat rá az ember, minden galibát megold, és mindenről tud. Mondjuk, meg akar buktatni valamelyik tanár, én felhívom Figarót, aki némi pénz fejében mindjárt orvosolja a problémát.
És hát meg kell említenem a fordítókat, akik nélkül nem lenne ennyire élvezetes magyarul hallgatni ezt az operát: Blum Tamás és Harsányi Zsolt.
