Jussi Björling (Don Carlo)
Robert Merrill (Rodrigo)
Fedora Barbieri (Eboli)
Cesare Siepi (Filippo II)
Jerome Hines (Il Grande Inquisitore)
Delia Rigal (Elisabetta di Valois)
Lucine Amara (Voce dal cielo)
Lubomir Vichegonov (Un frate)
Chorus and Orchestra of the Metropolitan Opera House
Fritz Stiedry
Másodjára az általam elsőként megismert romantikus operáról ejtenék szót, ez a Don Carlos. Ebből egy filmfelvételt láttam először (Thomas Hampson és Roberto Alagna főszereplésével) azt hiszem, nyolc évesen. Ez természetesen egész más hatást váltott ki belőlem mint a Don Giovanni. Rajongtam a zenéért és a történetért, viszont sok álmatlan éjszakát okoztak nekem egyes jelenetek, általában azok, amelyekben megjelenik a főinkvizítor. Ezektől nagyon féltem és nyomasztott is. Volt egy-két olyan jelenet is, amelyektől nem féltem, viszont annál inkább nyomasztottak. Ilyen volt például az auto da fe. Akármennyire is imádom ezt az operát, be kell látnom, hogy korai megismerése rossz lelkiállapotba hozott, sőt még ma is nagyon nyomasztanak azok a bizonyos jelenetek. Elképzelhetőnek találom viszont, hogy ezek a negatív érzések vontak maguk után pozitív dolgokat is. Ugyanis ilyen állapotban sokkal mélyebben gondolkodik az ember. Személy szerint például itt jöttem rá, hogy mennyire ellenzem a kivégzés minden formáját, nem csak az olyan kegyetlent mint a máglyahalál. Rengeteget gondolkodtam az erőszakról, hogy van-e haszna, és ha van, akkor milyen helyzetekben, és megdöbbenek, amikor látom, hogy az interneten a legdurvább képek, videók alá milyen kegyetlenségeket tudnak kommentelgetni, például az alapján, hogy az áldozatnak milyen a bőrszíne.
Viszont ezekben a romantikus operákban mindig van valami felemelő, például a pozitív szereplők erkölcsi értékei, amelyek az elkerülhetetlen végzetben is erőt adnak nekik, és az élet válságos helyzeteiben nekem is.
Ebben a történetben a szeretetnek megannyi formája van jelen.
Ott van Posa és Carlos mély barátsága, Erzsébet és Carlos reménytelen szerelme, és Fülöp, a rideg és kegyetlen király, aki titkon vágyódik szeretetre és egy igaz barátra. Engem a baráti szálak mindig jobban megfogtak, mint a szerelem romantikája, talán azért is, mert mostanság mindenki sokkal többet foglalkozik a szerelemmel mint a barátsággal, de azzal is rendkívül felületesen, és hát Posa személyéért mindig is odavoltam. Csak Schiller tudott másik drámát írni, amelyben hasonlóan lenyűgöző figurát ismertem meg, és ez a Tell Vilmos. Nehéz elmondanom, hogy miért érzem hasonlónak Posát és Tell Vilmost, azt hiszem, a fő ok a komolyság, elszántság, megfontoltság, és hogy az emberek számíthatnak rájuk. Megfigyelésem szerint általában nem Posa a kedvenc figurája az embereknek, hanem Fülöp, mert szerintük az a legérdekesebb. Ez valamiféle divat lehet a Don Carlost ismerők között. Nem mintha ezt nem tudnám megérteni, ráadásul Siepi is Fülöp királyt énekelte, és mégis Posa márki a kedvenc szereplőm.
Attól függetlenül hogy nem mindet írtam le, ezen kívül még sok más felemelő motívum is van az operában, és lehet, hogy reménytelen körülmények között még felemelőbbnek érezzük azt, ami felemelő. Én például azt tapasztaltam, hogy amikor az iskolában a tanárok rendkívül lehangoló előadást tartanak hibáimról, és én közben elkezdek gondolkozni mondjuk a szabadság kettősről, ilynkor talán még felemelőbbnek érzem mint egyébként. Most számos nagy Don Carlos felvétel közül kiemelnék egyet. Ezzel természetesen Siepi révén találkoztam. Ez egy 1950-es lemez, Fritz Stiedry vezényletével.
Viszont számos más nagy énekessel is megismerkedtem e felvétel révén, például Jussi Bjoerlinggel. Én azóta is az ő lírai hangjának megfelelően képzelem el Don Carlost. Egy problémákkal teli romantikus lelkű kamasznak, akibe legjobb barátja folyamatosan önti a lelket. Bjoerling éppen ennek az elképzelésemnek megfelelően énekel. Számos más Don Carlos felvételem van Siepivel, de akár Franco Corelli, akár Domingo hangja számomra sokkal magabiztosabb, hősiesebb, mint Bjoerlingé. Ettől még teljesen más jellegű szerepekben is imádom Bjoerling hangját, csak Don Carlos szerepéhez egy az egyben olyan hangja van, amilyet én elképzelnék, ha csak a történetet ismerném. Ja és ezzel korántsem lebecsülni szándékozom Corellit vagy Domingót.
És ezen a felvételen mindenki más, Robert Meril Posa márki szerepében, Cesare Siepi Fülöp király szerepében, Delia Rigal Erzsébet királynő szerepében, Fedora Barbieri Eboli hercegnő szerepében, és Jerome Hines a főinkvizitor szerepében, mind pont úgy formálják meg szerepüket, ahogy én elképzelem. Siepiről itt még annyit: szinte minden karaktert zseniálisan énekel, Mefisztót, Don Giovannit, Sarastrót vagy éppenséggel Fülöpöt. A főinkvizítor karaktere, köszönhetően Jerome Hinesnak, hátborzongató. Hines előadásában azt érzem, hogy a főinkvizítor nem is evilági lény, hatalma és gonoszsága inkább démoni, és ezért szeretem általában, ha ezt a szerepet egy fakó hang énekli, és itt korántsem egy kiöregedett fakó hangra gondolok, hanem olyanra mint ugyebár Hinesé, vagy aki még szintén zseniálisan énekelte: Giulio Neri.
Sajnos Siepit nem láthattam teljes Don Carlosban, Fülöp szerepében mozgóképen, viszont Hines-szal mint főinkvizitorral vannak fenn részletek a youtube-on, például a híres kettős, ami Székely Mihály és Fodor János előadásában is megtekinthető. Idősebb ismerőseim sokat meséltek olyan Don Carlos előadásról, melyben Simándy József volt Don Carlos és Melis György Posa márki szerepében, és mindig külön kiemelték azt a jelenetet, amikor azt mondja Carlosnak Posa, hogy "ide a kardot!" Azt mondják, akkor az egész operaházban megállt a levegő. Én meg persze irigykedve hallgatom gyönyörű emlékeiket, és bosszankodom, hogy ebben nekem már nem lehet részem. Nem mindent osztottam meg, amit említettem, de ha beírjuk az említett énekeseket a youtube-ra, és melléírjuk, hogy Don Carlos, könnyen megtalálhatjuk mindet.
