Egy másik előadás 1988-ból, Violetta: Marie McLaughlin.
Marie McLaughlin - Violetta
Walter MacNeil - Alfredo
Brent Ellis - Germont
Glyndebourne Festival Orchestra and Chorus
Vezényel: Bernard Haitink
Itt:
Fodor Géza:
VERDI-OPERÁK DVD-N (4) - részlet
Traviata
Muzsika, 2007 január
A legkorábbi videófelvétel, amelyet ismerek, 18 éves, 1988-ból származik, a Glyndebourne-i Operafesztiválról; rendezte: Peter Hall, a karmester Bernard Haitink (Arthaus). Az opera húzás nélkül ment – ez máris feltűnik Budapestről, ahol még sohasem játszották teljes egészében. A szereposztás, mint Glyndebourne-ban általában, messze van attól a sztárparádétól, amelyet az elhíresülő Traviata-produkciót ambicionáló operaházak és fesztiválok meg szoktak célozni, és nem is ideális. Az egyetlen neves énekes, a címszerepet alakító Marie McLaughlin kifogástalan hanggal képviseli a szólamot, de mind lényéből, mind vokalitásából hiányzik az a sugárzás, amely akár a divatos kurtizán erotikáját, akár a megtisztult szerelmes, majd áldozat kivételességét plauzibilissé tenné. Brent Ellis Alfrédjára is a kifogástalan jelző illik, de nem több szolidnál. Walter MacNeil baritonjáról sem lehet többet mondani, mint hogy a szólam minden pontját kitölti, személyisége sem kiemelkedő – mégis az előadás legérdekesebb figurája. Ha mindezek a megállapítások korrekt, de átlagos előadás képzetét keltenék föl, gyorsan leírom: nagyon értékes produkcióval van dolgunk, mégpedig Peter Hall rendezése jóvoltából. Holott a rendezésben sincs semmi különös; a pszichológiai realizmust képviseli, azt azonban olyan élet- és emberismerettel, pontossággal és komplexitással, amilyennel a másik kilenc előadás rendezőinek egyike sem dicsekedhet. A három főszereplő drámája egy olyan társaság, társasági élet közegében bontakozik ki, amely nem annyira Dumas, mint inkább Zola, leginkább a Nana világából való, de figuráinak közönségessége még nem mosta el egészen a viselkedés, a stílus határait. Hall az egyetlen általam ismert Traviata-rendező, aki – nyilván Haitink együttműködésével – pontosan megértette a darab zenei nyelvét,a konverzációs stílus alapvető jelentőségét; a szereplők (Alfréd és Violetta még a bordalban is) a normális, természetes énekbeszéd szintjén kommunikálnak, hogy aztán annál kifejezőbbek legyenek motiváltan emfatikus megnyilvánulásaik. Az I. felvonás társasági jeleneteiben Hall a figurák közti viszonyokat-viszonyulásokat, a kis akció-reakció pillanatokat, összenézéseket és szemvillanásokat olyan világosan és plasztikusan dolgozta ki, ahogyan még sohasem láttam; ez az egyetlen általam ismert Traviata-előadás, amelyben világosan és pontosan követhető, hogy Piave és Verdi mit is írt meg. Az előadás Germont-ja átláthatatlan. Megfelel az Apa archetípusának, de sem nem korlátolt kispolgár, sem nem igazi úr, hanem a keménység és a lágyság, a szigor és az empátia, a ravaszság és a spontaneitás, az irónia és az érzelmesség különös keveréke, egymásba való át- meg átfordulása – sokértelmű, zavarba ejtő. S aki elájult a 2005-ös salzburgi Szupertraviatát rendező Willy Decker ötletétől, miszerint Germont, áriájának két strófája és cabalettája között, pofon vágja a fiát, itt láthatja az eredetijét… Az előadások között nem ez a legattraktívabb, de egy pszichológiai realista operarendezés-kurzuson minden pillanatát tanítani kellene.
http://www.epa.hu/00800/00835/00109/2246.html
