Otto Edelmann - Leporello (Bass)
Elisabeth Grümmer - Donna Anna (Soprano)
Cesare Siepi - Don Giovanni (Baritone)
Dezsõ Ernster - The Commendatore (Bass)
Anton Dermota - Don Ottavio (Tenor)
Lisa della Casa - Donna Elvira (Soprano)
Erna Berger - Zerlina (Soprano)
Walter Berry - Masetto (Bass)
Wilhelm Furtwängler - Conductor
Wiener Philharmoniker - Orchestra
Chor der Wiener Staatsoper - Chorus
Elsőként arról a Don Giovanni felvételről ejtenék szót, ami számomra az egyik legfontosabb. Ugyanis itt ismertem meg Cesare Siepit, akinek onnantól kezdve rajongója vagyok. Körülbelül hét éves lehettem, amikor megkaptam ezt a kincset. Utána rengeteg felvételt kaptam még vele, s ezek mind elmondhatatlanul fontosak nekem, azonban ez az egyetlen tulajdonomban lévő teljes opera előadás, ahol rendkívül jó minőségű mind a hang mind kép, ráadásul Siepi van a címszerepben. Ettől is egyedi, ugyanis csekély két teljes opera filmfelvételem van vele, és abból az egyiken rendkívül rossz a képminőség, és Siepinek korántsincs annyi szerepe benne mint a Don Giovanniban. (Ez a másik felvétel egy Verdi: Jerusalem.) Tehát ez a Don Giovanni volt az első Siepis felvételem, ezt úgy tudom, hogy sok komoly zenei boltban kapni, de a szereplőgárda összeállítása és a jó minőség miatt mégis kuriózum.
Ez a felvétel úgy ahogy volt, lenyűgözött, olyannyira, hogy 7-évesen az iskolában nem is nagyon tudtam másokkal kommunikálni, mivel csak ez ment a fejemben. Egyrészt odavoltam a zenei előadásért, másrészt az énekesek lelkes színészi játékáért.
Én mindig úgy látom, hogy Don Giovanni és Leporelló egyaránt megszállott bajkeverők, és még ha Don Giovanni igazán gonosz is tud lenni Leporellóval, mégis szeretik egymás társaságát, talán a bajkeverés közös szenvedélye miatt. Nagy hatással volt rám az a rész, amikor a bálban leleplezik Don Giovannit, akinek egy idő után menekülnie kell, Don Ottavio egy pillanatra megpróbál kardot rántani rá, de Don Giovanni egy-két kardcsapással elintézi, fölrohan az erkélyre, és onnan kacag mindenkin. Azt hiszem, az operában Don Giovanninak két fő gaztette van. Az egyik, mikor megöli szegény öreg kormányzót. Igaz, hogy a kormányzó ragaszkodott a párbajhoz, de ha Don Giovanniban egy csöpp emberi érzés volna, legalább nehezebben tenné magát túl az eseten. Don Giovanni minden lelkiismeret furdalás nélkül, Leporelló pedig (ebben az előadásban) csak azután, miután vetett egy keresztet. A másik gaztett pedig, mikor meg akarja gyaláztatni Leporellóval a halott emlékét, majd miután úgy látja, Leporelló ehhez már túl gyáva, maga teszi ezt meg. Leporello a legtöbb evilági gazságban benne van, azonban ha halottakról vagy egyéb túlvilági dolgokról van szó, abból már nem mer viccet csinálni. Bennem mindig is jókora ingerencia volt a bajkeverésre, provokálásra, irigyeltem is Don Giovannit, hogy ennyi lehetősége van erre, sőt még társa is van hozzá. Én többnyire egyedül kevertem a bajt, általában Don Giovanni hatására. Ez a mai napig szinte így van, csak most már kevésbé teátrálisan igyekszem csinálni, ugyanis úgy 8-éve még pontosan jeleneteket idéztem az életben. Például, amikor magamra haragítottam iskolatársaim, azok megpróbáltak elkapni, de én ügyesen kislisszoltam, felfutottam a lépcsőn, és ugyanúgy kacagtam le rájuk, mint Don Giovanni az erkélyről.
Annak ellenére, hogy sok ismerősöm úgy gondolja, sőt egy-két felvétel is úgy ábrázolja, hogy Leporello egy mártír, aki elszenvedi Don Giovanni gaztetteit, nem hinném, hogy félteni kéne őt, ahogy kedvenc felvételem sem így ábrázolja. Egy-két félresikerült esetet kivéve, amikor ő lesz az áldozat, nagyon szívesen tetszeleg az elkövető szerepében Don Giovannival. Mind a díszlet, mind a jelmezek rendkívül látványosak. Talán amiatt is találom többnyire erőltetettnek, szájbarágósnak a legtöbb modern rendezést, mert ezt láttam először, és ebben mindent annyira természetesnek érzek a mai napig, hogy azóta is azt kérdezem: kell ennél több?
A teljes előadás:
